Prológus

Dermesztő hideg volt az este, és a szél havat hordott be

Debrecen városába.

Orsolya éppen Kata barátnőjétől igyekezett hazafelé. A

nagy esti forgalmat a kellemetlen időjárás csak még jobban

összekuszálta.

– De jó lenne már otthon lenni a melegben, és a rusztikus

állólámpa alatti süppedős fotelban olvasgatni, egy

forró tea mellett – gondolta a lány.

Pedig ő nem is a kaotikussá vált forgalomtól, s még csak

nem is a zord időtől félt igazán. Csupán saját magától…

Egy jelzőlámpás átkelőhöz ért, ahol hemzsegtek az

emberek. Orsolya sietősen ment át az út túloldalára, mert

érezte, hogy baj lesz. Miután átért, és megtett néhány métert,

a pánik úgy rohanta le, mint egy tigris a zsákmányát.

Néhány másodperc alatt hatalmába kerítette az irreális rettegés.

Megtorpant, és képtelen volt tovább menni. Fogalma

sem volt, mitől fél, mert valójában semmitől sem félt,

egyszerűen minden ok nélkül rátört a rettegés. Kiverte a

víz, szédülni kezdett, émelygett, levegő után kapkodott.

Odatámolygott a legközelebbi épület falához, és előkotorta

a táskájából a gyógyszerét, ami csak tüneti kezelést

ígért, csak a félelmet csillapította, a vele járó testi reakciókon

nem segített. A lány elővette a mindig magánál

hordott félliteres flakont, és némi vízzel bevett egy szem

tablettát, aztán nekidőlt az épület falának, és megpróbált

lassú, mély lélegzeteket venni. Tudta, hogy amíg nem

csillapodik ez a szörnyű félelemérzet, nem képes

menni. Hiába mondogatta már annyiszor magának, hogy

ok nélkül fél, az agya nem fogta fel, ugyanúgy rettegett

tovább.

Nagyon hideg volt. Orsolya orrát csípte a fagy, és a

gyógyszer hatására várva a percek óráknak tűntek. Volt,

hogy a gyógyszer hamarabb segített, volt, hogy később.

– Jól érzi magát? – kérdezte egy középkorú nő a lánytól.

Orsolya megrázta a fejét.

– Nem. De majd… majd elmúlik. Köszönöm – hebegte.

A járókelő gyanakodva végigmérte a jólöltözött fiatal

nőt, aztán továbbállt. Az utcán rosszul levő embereket a

járókelők általában részegeknek vagy drogosoknak vélik.

Néhány perc múlva egy idősebb, hatvan év körüli férfi

lépett a lányhoz. Térdig érő, drapp színű ballonkabátot viselt,

és sűrű, fehérbe csavaródó őszes haja gondosan volt

fésülve.

– Rosszul van, kisasszony?

– Igen – suttogta Orsolya –, de majd elmúlik.

– Ne hívjam a mentőket? – kérdezte komolyan a férfi.

– Ne! Nem tudnak segíteni! Csak… pánikbeteg vagyok.

Már bevettem a gyógyszert –válaszolta a lány.

– És az segít?

– Ideig-óráig talán.

Ekkor a férfi gyöngéden átölelte a még mindig remegő

Orsolya vállát, halk bariton hangon csak annyit mondott:

– Lehet, hogy én végleges megoldást tudnék…

A lány döbbenten kapta fel a fejét, és nézett farkasszemet

a ballonkabátossal.

– Ön?!

– Igen, lehet, hogy tudnék segíteni.