1990-ben
születtem. Mindig is vonzottak a könyvek, alighanem ez annak köszönhető, hogy
szűkebb-tágabb családom tagjai szeretnek olvasni. Kiskoromban különböző történeteket találtam
ki, eleinte szüleim, később saját magam szórakoztatására. Az irodalom
kisiskolás korom óta vonzott, tanulmányaim alatt végig ez volt a kedvenc
tantárgyam, amihez hozzájárult a sikerélmény, amit egy-egy jól sikerült
fogalmazványom jelentett. Egyik esztendőben már nemcsak kitaláltam egy
történetet, hanem papírra is vetettem azt – azóta is írok.
Nyilván befolyásol, hogy egy izombetegség miatt kerekesszékes vagyok, ám a történetek, melyeket alkotok, nem a mások –vagy magam által
megélt valós élet keserveiről és bajairól szólnak. Problémából, gondból,
szomorúságból van elég, minek még szaporítani is, hogy az olvasó úgy csapja le
a könyvet, vagy hagyja ott a számítógépet: „Affene, már megint meglógtak a
rosszfiúk! Milyen igazságtalan ez a világ, stb.”
Persze írok (a) rossz dolgokról is,
és nemcsak történeteket kanyarítok, de egy jó magyar kesergős sztori alkotása távol
áll tőlem.
Nyilván mással foglalkoznék, ha
nem lennék mozgássérült. Legalábbis nagyon valószínű. Így azonban évek óta
körmölök, illetve pötyögök a klaviatúrán.
Szeretem Magyarországot, szeretem a verseket, egyszóval sok minden érdekel. A
természetet is megcsodálom, ezért elítélem a környezetszennyezést és az
állatkínzást.
Mindig is érdekelt a természetfelettinek mondott
világ; egzakt tudományokkal foglalkozó édesapám pedig többször mesélt a mai
fizika határairól.
Írásaimban szeretek a való világ és a látható
világon túli - sokszor feltételezett - dolgok határán mozogni.
Történeteimbe
általában igyekszem valami olyat is belevinni, ami elgondolkodtatja az Olvasót,
esetleg megpendít egy húrt a lelkében.
Idén, 2012-ben jelent meg először
nyomtatásban regényem, A sors múltja
címmel.
Művésznevem Elena Setrani.
Mottóm nincs. Gyakori kellemetlensége ellenére szeretem az életet, amelynek tudom, hogy van értelme.
