A naptár fogságában (2010)

A naptár fogságában

Azt mondják, rohanó világban élünk; mindenki rohan. Vagy azt, hogy gyorsul az idő. Valaki azt állítja, nincs is idő. Akkor mi gyorsul? Vagy mit nevezünk időnek? 

Az ógörög két fogalmat használt az idő megjelölésére: a Kronosz volt az úgynevezett naptári idő, amivel számolták a napokat, stb., és ott volt a Kairosz, amit nem tudok pontosabban megfogalmazni, de ami azt jelentette, ha valaminek eljön az ideje, ill. az ideje valaminek. Manapság egy fogalmat használunk az időre. (Sőt, a csodálatos magyar nyelvünkben, az idő nemcsak a múlóra vonatkozik, hanem a kintire is, az időjárásra.) 

Gondoljunk csak bele: mi történne akkor, ha a sok, betáblázott napú embernek egyszer csak elveszne az összes naptára? Mi lenne, ha nem mérnénk az időt? Ha eldobnánk a naptárakat, nem lennének órák, percek, napok, hetek... évek. Mi lenne akkor? Mindenki rögtön rávágja: káosz. És nem is tévedne túl nagyot. Hiszen vége a találkozók pontos megbeszélésének, az újságokat nem lehetne datálni, a betegségeket pontosan megfigyelni, az embereket azonosítani, nem lenne viszonyítási pont, így szinte lehetetlen lenne előre jutni bármiben is. 

Vagy mégis? A középkori embernek nem volt órája, mégis élt, végezte a munkáját, netalán még jól is érezte magát. És ha kicsit körülnézünk, eszünkbe juthat, hogy Afrikában, vagy bennszülött törzsek lakta helyeken nincs mindenhol óra, sőt. Mégis élnek, jól-rosszul. Természetesen, rá lehet vágni: hogyan? Primitíven! Valószínűleg ez igaz, de nem az óra hiánya teszi őket primitívvé, egyszerűvé. 

Ha eldobjuk az összes naptárt és órát, és ott állunk viszonyítási pont nélkül, könnyű kétségbeesni, akkor is, ha ott a telefon, meg a számítógép -természetesen óra és naptár funkció nélkül. De az első rémületet és kétségbeesést talán felváltaná néhány hét múlva a megkönnyebbülés. Nem kell rohanni sehová, akkor sem, ha sok a tennivaló. Nincs néhány világító számocska a kijelzőn, ami az mutatja, tíz perc késésben vagyunk, vagy, fél óra múlva ott kell lennünk. Beérünk a munkahelyre, mikor a nap már félig felkelt, és akkor megyünk haza, amikor a nap már elhagyta a delelőt. 

Merem állítani, hogy az emberek tovább élnének, ha nem számolnák az éveket. Ha nem állna oda egy hölgy a tükör elé, és kezdene el panaszkodni, hogy „jövő héten hetven éves leszek, és milyen ráncos vagyok! De jó lenne, ha öt évvel fiatalabb lennék!” Más lenne a fogalma fiatalságnak és öregségnek. Az ember nem tudná, hogy hetven éves, csak akkor tudná meg, ha csillagászati számításokat végezne, de erre valószínűleg lusta is lenne, és ezeket az ismereteket nem tanítják az iskolában, csak a felsőoktatás bizonyos szakain. 

Így hát nem panaszkodnának egyes emberek, hogy öregszenek. Hiszen hány éve is élnek? Hoppá, naptár híján nem lehet megmondani, hiszen nincsenek évek! Mikor is születtem?... Nincsen naptár, nincsen évszám. Akkor születtem... amikor... ez vagy az az esemény történt. Lehet, hogy az emberek így is el tudnák helyezni az illetőt az időben. Nem a Kronoszban, hanem a Kairoszban. 

Bizony, nem állnánk ott a tükör előtt, hogy te jó ég, hogy szalad az idő! Ha nem lenne naptár, nem „kellene” ezzel foglalkozni. Majdnem teljesen mindegy lenne, hogy ki mikor született, csak az emlékezetben bízva lehetne megmondani, hogy milyen rég is történt, mert évek híján csak bizonyos eseményekhez lehetne ezt kötni. Az pedig már nézőpont kérdése lenne, hogy ki milyen régen történt dolognak tartaná valakinek a világra jöttét, más események megtörténtéről nem is beszélve. Sokak eltompult időérzékét kicsit feltámasztaná talán a naptárrendszer-nélküliség.

Hihetetlen, nem ismert szabadság szakadna az emberre. Időtlenség, ami csak oly ritkán érezhető. 

De lehetetlen megtenni. Azazhogy meg lehet, de ami utána jönne, az káosz és tehetetlenség lenne. A történelmet sem lehetne tanítani. Talán idővel, naptári idővel mérve, hetek múlva már úgy-ahogy beleszoknánk az új helyzetünkbe, és talán néhányan felfedeznék az új szabadságot. De ez nem jelenti azt, hogy a többség valaha is elfogadná, és boldog lenne így. Hiányolnák a naptár, az óra láncait -azt hiszem. A mért idő láncaival szinte rácsok között zajlik az élet, de átláthatóbb, és az elkényelmesedett ember talán inkább ezt választja, nem pedig a bizonytalant, de a nagyobb szellemi szabadsággal járót. 

Ha eltörölnék az idő mérését, az emberek tombolnának, visszakövetelnék a határidőnaplójukat -meg lehet érteni őket, nem?-, az órát a főtérre, a lakásba, és a tévéműsort... (Vajon, mi lenne a televízióval? Túlélné a "naptárreformot"? Minden bizonnyal igen, de átformálódna.) 

Mióta rájöttem a fent leírtakra, megpróbálom egy kicsit másképp nézni a napjaimat, hogy ne az óra szabja meg egy-egy napomat. De nem könnyű, egy valamennyire is pontos embernek semmiképpen sem. Ráadásul én is számolom, hány nap van karácsonyig, és egy-egy dátummal tudom csak igazán pontosan megmondani, mikor volt eddigi életem egy-egy meghatározóbb élménye.

Az idő telik. De mi telik? Ha eldobnánk a naptárat, és nem néznénk soha többé az órára, csak zajlana ez élet, amit élünk, nem számít, ki mikor született, halt meg, történt ez vagy az a politikai esemény. Az események, dolgok súlya időmérés nélkül is ugyanakkora lenne, de nem tekintenénk vissza, hogy ez vagy az, hány évvel vagy nappal ezelőtt is történt. Minden csak jön és megy az élet folyamában, amit mi „belezsúfoltunk” a naptárba, évszázadokkal ezelőtt. Érthető, meg kellett tenni, és hogy is lehetne élni a huszonegyedik században naptár nélkül? Sehogy. De eljátszottam a gondolattal, így, karácsony táján. Miért rohannak egyesek annyira nemcsak az ünnep előtt, hanem általában is? Mi sietteti őket? A naptár a falon? Az óra a mobiltelefonban? 

2010. 12. 20.